Túl kicsi az autó

Ez az utolsó rész, még a megbetegedésem előtti időszakból. Azóta Edmond nagyon megváltozott, már nincs is mit írjak róla. Alig beszél velem, és főként nem magyarul. Tegnap megmutattam neki a régi filmeket, amelyeken még magyarul beszél – csak nézett, nem szólt semmit. És tényleg: magyarul már alig ért, csak nagyon keveset.

Edmond akkor is velem volt, amikor autóval kimentünk a temetőbe. Nemrég temetés volt a mi sírkertünk mellett, és a sírásók, hogy elférjenek, kivették a korhadt padunkat a sír mellől, odébb tették. A faanyag nem bírta ki a mozgatást, összerottyant, de a vas keret ott maradt, és még elég jó állapotban volt. Arra gondoltam, jó lesz majd a kertben, egy fa alatt. Egyik nap kimentem érte, hívtam egy szomszédot is, hogy ne egyedül kínlódjak. Ketten fogtuk, egyikünk elöl, másikunk hátul, vittük a kapu előtt leparkolt autóig.

Közben folyton néztem, hol van a gyerek. Féltem, hogy lemarad. Mondtam neki, segítsen ő is: fogja a keret egyik sarkát. Így lépegetett velünk, komolyan, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga. Amikor kiértünk az utcára, az autó mellett letettük a vas padkeretet, hogy kinyissam a csomagtartót. Edmond ott állt mellettünk, és csak úgy, magától, minden bevezetés nélkül megszólalt:

– Nem fér be. Túl kicsi az autó.

Mi ketten, felnőttek, csak néztünk. Valójában jó meglátás volt – csak épp addig nem került ilyen helyzetbe. Honnan jutott eszébe ez a kijelentés? Érdekes, milyen tisztán tud ránézni dolgokra, mintha az ok-okozat neki hamarabb összeállna, mint nekünk.

Máskor a városban jártunk. Elmentünk a Fórumhoz, a Városházával szemben. Adatokat kerestem a dédnagytata deportálási segélyének irataihoz. Nem találtunk ott senkit, így ketten indultunk a könyvtár felé. A sarkon meglátta az üzletet, és felragyogott: szendvicset, sült krumplit és üdítőt akart. Úgy beleélte magát, hogy lehetetlen volt nemet mondani. Bementünk a gyorsétterembe, megvettük, amit kért, ettünk együtt, aztán mentünk tovább a könyvtárba.

Ott is jól viselkedett. Amikor egy kicsit hangosabban beszélt, egyszer csak észrevette a nagy csendet körülöttünk, és odasúgta nekem:

– Scuze.

Keveset beszél románul, mégis valami azt váltotta ki belőle, hogy abban az idegen környezetben így „kell” megszólalni. Otthon aztán, amikor ettünk, elmesélte a mamájának, hol voltunk, mit csináltunk, és még hozzátette:

– Bajusz nem vett csikkent… (csirke, rántott hús darabokat). Nem volt pénz, csak a bankomatban.

Sajnáltam, hogy nem jutott eszembe: szereti a rántott csirkedarabkákat. De közben megint megütött, mennyire figyel, és mennyire pontosan rakja össze a maga kis logikájával a napot: mi miért történt, mitől lett valami „baj”, miért maradt ki valami.

A mindennapok tele voltak ilyen apró, mégis beszédes jelenetekkel. Otthon egyszer áramot adtunk a Logannak; ő pedig hozott egy madzagdarabot, odakötötte a lila biciklijéhez és az autóhoz, és komolyan „áramot adott” az autónak.

Volt egy jelenet a LIDL-ben is, ami sokáig bennem maradt. Ketten voltunk. Ahogy az ajtó elé értünk, Edmond az éppen nyitott kijárati ajtón bement, de én már nem tudtam utána menni, becsukódott az ajtó. Amikor látta, hogy a másik ajtón tűnök el, és talán néhány másodpercig nem is látott, már hangosan sírt. Tíz percig nem tudtam megnyugtatni. Ölbe vettem, próbáltam mindent, de csak sírt és sírt. Végül, nehezen, megnyugodott, és utána minden ment rendben.

Amikor már csillapodott, el-elcsukló hangon azt mondta:

– Bocsánat… nem akartam…

Azóta jobban odafigyelek az ajtós dolgokra. Nemcsak az ajtóra, hanem arra is, milyen hamar át tud billenni benne a biztonság érzése, és mennyi idő, mire visszaér.

És közben ott vannak a mondatai, amelyek néha meglepnek. Apró, félrefordult, mégis nagyon találó mondatok. Mikor a cipőjét adtam rá:

– Vigyázz, Bajusz, kitöröd a lábam.

Vagy amikor igazítottam el rajta a blúzt, nadrágot:

– Mindjárt szendvicset csinálsz belőlem.

A kis ház udvarára felszereltünk egy ugrálót. Miután ugrált öt-hat percet, egyszer csak kijelentette:

– Mindjárt intaktust kapok.

És amikor a kisház felé megyünk, át kell mennünk a Maroson a hídon, ő mindig elkezdi a magáét, selypítve, rövidítve:

– Híd alatt, a híd alatt… a Margit híd alatt…

Egyszer azt mondtam neki: ha nem jössz, hogy adjam rád a cipőt, nem megyünk sehová. Valószínűleg csak a mondat vége ütötte meg a fülét, mert visszakérdezett:

– Mivel megyünk oda? Ugye a Sanderóval?

Sok ilyen mondata van. Az tény, hogy van esze. Persze biztos más gyerek is mond hasonlókat, csak én azokról nem tudok. Nekem ezek maradtak meg: ezek a kis villanások, amik egyszerre nevettetnek és megállítanak.

Az óvoda kirándulást szervezett Menyházára, ott voltunk az egész család, mind a tizennégyen. Azon a két napon ifjúsági találkozó is volt ott, és Andrea, a menyünk minden gyereket beíratott a saját korosztályába különböző versenyekre. Edmond a négyévesek között, Anita a tízévesek között első lett a bicikliversenyen, de a többiek is jól szerepeltek. Robi immár tizennégy, Dávid pedig pont harmincadikán töltötte be a kilencet – volt torta is emiatt. Lara, a másfél éves, csak néző volt.

Volt tájfutó verseny is: a családi csapat Norbert vezetésével negyedik lett, és nagyon kifáradtak a fiatalok. Minden le van filmezve. Mindenki csodálta Edmondot, milyen határozottan kezdte, és mindvégig teljes erőbedobással ment végig a kétszer hatvan méteres, focipálya-méretű távon. Érmet kaptak, és egy kis táskában különböző ajándékokat.

Ebéd után fürdés az udvaron, egy két és fél méter átmérőjű dézsában. Egy idő után Lara is bemerészkedett, és nagyon élvezte ő is. Emlékezetes nap volt. Családi ünnep.

És még két kép, ami nekem mindig visszajön.

Egyszer, két éves korában, karácsonykor a másik mamánál néztük az ajándékokat. Ott volt egy Jézus születése szoborcsoport. Magyarázták neki, kik vannak benne: Mária, Szent József, a Jézuska. Mi meg Máriának szólítjuk a feleségemet, Józsefnek a sógoromat, így Edmond egyszer csak odafordult a mamájához, kíváncsian, csodálkozva kérdezte:

– Hát Bajusztata hol van?

A másik: egy üzletben ballont kért. Amikor megvettem, kérte, hogy vegyek Dávidnak is. Láttam, gondolkodik, azt mondta, vegyek Larának is. Aztán komoly lett az arca, és az eladónak kijelentette:

– Larának nem, mert kicsi. Megeszi.

És visszatette a harmadikat.

Larához is kapcsolódik egy jelenet. Lara két és fél évesen kezdte, ő is óvodába járt Edmonddal, csak külön csoportba. Egyszer, mikor sok beteg volt, összevontak két csoportot, és egyszerre ettek. Lara, amikor meglátta Edmondot az ebédlőben, odament mögé, megfogta az ingét, és ott állt, amíg Edmond evett. Ő maga nem evett. Csak kapaszkodott.

Most pedig Edmond már más. Ez az utolsó rész róla. Utána betegség jött. És az is, hogy valahogy elcsúszott köztünk valami: a beszéd, a figyelem, a közelség. Tegnap a régi felvételeket nézte, magyar szavak hangzottak el – ő pedig csak nézett, és hallgatott. Mintha az a mondat is, hogy „túl kicsi az autó”, most már nem az autóról szólna, hanem arról, hogy egy idő után minden túl kicsi lesz ahhoz, amit bele szeretnénk tenni.